Egy viszonylag hosszabb, sérülés miatti kihagyást követően 2 (azaz kettő) darab óvatos edzés után máris úgy gondoltam, hogy ott a helyünk a párommal, Laurával, szeptember 27-én Esztergomban, a 14. Mária Valéria Hídfutáson. Azt nem gondoltam, hogy a csupán 4 km-es táv pozitív és negatív irányban is komoly meglepetéseket szül majd, de nem rohanok ennyire előre.

Esztergomba megérkezve első dolgunk a rajtszámok átvétele volt, majd a szálláshelyünk elfoglalását és némi piszmogást követően beirányoztuk a rajthelyszínt, a csodás Széchenyi teret. (OFF ON. Esztergomban mindenhol oroszlánokba botlani, a Széchenyi tér pedig még annyira sem fukarkodik oroszlános motívumokkal, mint a város többi része, és ez valamiért nagyon tetszett nekünk... Ha lesz időm, ennek eredetét alaposan körbejárom majd. OFF OFF.)

Gyönyörű, míves, oroszlános csatornafedél Esztergomból  (forrás: kreashot indafotó-oldala)

Már útközben is láttuk, hogy nem kevés, futóruhába öltözött ember igyekszik valahová a mi útirányunkkal gyanúsan megegyező vektorok mentén, aztán a térre megérkezve konstatáltuk, hogy nem voltak valótlanok a kb. 2800 nevezőről szóló hírek... Nem kis részük ugyan általános iskolás gyerek volt, mégis, amikor végignéztünk a sok vékony, magas, sportos huszonévesen, éreztem némi ősfélelmet arra vonatkozóan, hogy miként fogok az első 1500-ban végezni... nekik osztanak befutóérmet, tudniillik. És nekem az kell. Alapvetően nyilván nem az éremért versenyzek, de szeretem, ha van kézzelfogható emlékem arról, hol jártam, mit csináltam. A matéria illúziója.

Laura

A hangulatos Kis-Duna sétányon tettük meg a verseny első jelentősebb szakaszát, ahol többször is felmerült bennem, hogy a végén majd félig aszfalt-, félig tereppályaként fogom elmenteni a versenyt a Runtastic-ben, annyit kellett föl-le rohangászni a nagy előzgetésben a közutat a gyalogos úttól elválasztó, kövekkel és gyökerekkel tűzdelt emelkedőn. Mindezek ellenére elég combosan toltuk az előre megbeszélt 6:30-as tempó helyett az átlag 5:50-es km-eket (ezt úgy mondom, mintha legalábbis félmaratont futottunk volna). Hiába, ezt még nem tanultuk meg leküzdeni, nevezetesen, hogy ne hagyd, hogy elvigye a verseny heve és a többiek lendülete a tempódat. Sebaj, majd az évek meg a rutin. Rákanyarodtunk a Mária Valéria hídra, ahol a dolog annyiban nehezült, hogy olyan emelkedőt kaptunk, amely kiakaszthatta a ketyegőmet, ugyanis nincs más tippem arra vonatkozóan, hogy ha nem itt, akkor a verseny mely szakaszán értem el a Polar által rögzített 205-ös percenkénti szívverést, új dimenzióba repítve a max. pulzusomról eddig alkotott elképzeléseimet... Mindenesetre, nem volt sem nagy-, sem kishalál, erősen megterhelőnek éreztem ugyan, de nem kapkodtam levegő után. Lehet, hogy van még feljebb is az a max. pulzus? Inkább ne próbáljam ki, igaz?

A Széchenyi tér a rajt előtt

Rutintalan helyezkedésünknek köszönhetően elég komoly tömegben kezdtük a futást, és ez a tömeg a verseny végéig meg is maradt. A tébláboló, kacsázó (sőt, a biztos tesi 5-ös tudatában az elejétől fogva csak sétáló) gyerekek, akikkel egyébként nem lenne semmi bajom, mert legalább mozognak, így versenyhelyzetben roppant idegesítőek tudnak lenni. Nyilván nem a kicsiket osztom, hanem a nagy lovakat, akik utcai ruhában, az út közepén meg-megállva, a másikat szólongatva ténferegnek jobbra-balra, fittyet hányva arra, akinek fontos, hogy jót fusson. De ez is a kihívás része, belekóstoltam, milyen a folyamatos kerülgetés egy futóversenyen, és olyan mozgáskoordinációs készségeket elevenítettem fel általa, amelyek eleddig valahol a középiskolai tesiórák édes-keserű, zsámolyok és szekrények közt felejtett emlékeinek fátyolos megfoghatatlanságában szunnyadtak.

Mi, a Mária Valéria hídon (forrás: www.hidfutas.hu)

A gúnyhatáron átérve, Párkányban (és végre lejtős szakaszon) folytatódott a verseny, ahol már nem ért minket nagy trauma, toltuk neki, és éreztük, hogy ebből már jobb idő lesz, mint az előzetesen kitűzött 26:00. A szlalomozás állandósult. A tömeg semmivel sem volt szellősebb, mint Esztergomban, bár nyilván a táv is túl rövid volt ahhoz, hogy megritkuljunk. 

Relikviák

A Duna-partra érve viszont katartikus panorámaélmény fogadott minket, köszönhetően egy kis bénázásnak, hogy tudniillik először nem találtunk vissza a hídra. Ilyet tényleg nem gyakran látni. Csavaros elménkkel azt is kikövetkeztettük, hogy az esztergomi képeslapbizniszben érdekelt vállalatóriások releváns része, de legalábbis azok fényképdivíziói minden bizonnyal Párkányban székelnek.

A katartikus panorámaélmény egy szelete

A határnál

Visszatérve Csonkaországba, egy villámszunyálást követően az Ettore Kávézó és Cukrászda felé vettük utunkat, amit akkor még persze nem tudtunk, csak azt, hogy szegény candidáink cappuccinóra, esetleg valamilyen jutalomfalatra vágynak, így csupán a vonzás törvényére bíztuk magunkat. De milyen jól tettük! Bátran állítom, hogy életem egyik legjobb cappuccinóját itt költöttem el, nem is beszélve Mrs. Lipton kiváló meggyes lepényéről a kiváló meggyes-mákos rétesről és a házi krémesről, amelyeket szintén magunkévá tettünk - amúgy paleósan...

A Széchenyi tér - immár üresen

Méltatlanul kevés szó esett szálláshelyünkről, a Szent Anna Panzióról, amely rusztikus, csupa növény belső udvarával, tisztaságával és ritkán tapasztalt közvetlen, mégis diszkrét vendégszeretetével kivívta legnagyobb elismerésünket! Kétség sem fér hozzá, hogy legközelebb is itt szállunk meg, el sem tudjuk képzelni, hogy másikat keressünk, úgysem találnánk jobbat Esztergomban.

Formula 1-es zsargonnal élve, nagyszerű versenyhétvégét tudhatunk magunk mögött, és a verseny, a szállásunk hangulata és vendéglátónk kedvessége valamint az oroszlánok és Esztergom százezer kihagyott látnivalója (pl. a Bazilika és környéke, ugye) már most visszahúznak minket. Lehet, nem is várunk a jövő évi versenyig...

A Vak Bottyán Palota (Városháza) árkádsora

U.i.: a www.sportido.hu szerint a 915. illetve a 920. helyen végeztünk Laurával, ami 5:58-as tempót jelent, és közel 1000 előzést a pontosan 3,7 km alatt. Újra futónak érzem magam! :)